Képtár

Támogatóink

DUMAGÉPEK NAGYKŐRÖSÖN

Interjú Kőhalmi Zoltánnal

Építészmérnökként végzett. Mennyire szerette meg ezt a szakmát?

Nagyon tisztelem az építészeket, és több jóbarátom kiváló szakember, én viszont elég hamar rájöttem, hogy ez a pálya nem nekem való. Úgyhogy a szakmát nem hogy nem szerettem meg, hanem a viszonyunk akkor volt a legfelhőtlenebb, amikor még nem találkoztunk. Utána csak romlott a kapcsolatunk, és hosszan tartó, fájdalmas együttélés után szakítottunk. Már az egyetemi éveim alatt is humoristaként dolgoztam, így amikor végre megszereztem a diplomámat, nem volt kérdés, melyik pályát válasszam.

1998-ban a Magyar Rádió Humorfesztiváljának egyik győztese lett. Meglepetésszerűen érte ez a siker?

Mivel teljesen ismeretlenként küldtem be a Rádiókabaréba az írásaimat, csak reménykedni tudtam, de a környezetem visszajelzései és egy szegedi gimnáziumi előadás sikere alapján úgy tűnt, van miben. Nagy kaland volt húsz évesen belekeveredni a show bizniszbe, és együtt dolgozni azokkal a humoristákkal, akiket korábban csak a képernyőről-rádióból ismertem.

Tagja volt a Fábry Show csapatának. Honnan jött ez a lehetőség?

Fábry Sándor még a Humorfesztivál műsorvezetőjeként figyelt fel rám, és halászott ki a mezőnyből, majd elhívott az akkor induló műsorába háttérembernek, amivel megkezdtem az inaséveimet a szórakoztatóiparban. 11 évig dolgoztam nála, és nagyon sokat köszönhetek neki. Legelőször is azt, hogy komolyan vett. Másodéves egyetemistaként, minden műsorkészítői tapasztalat nélkül vajmi kevés fogalmam volt, hogyan készül egy amerikai típusú tévéshow, mégis adott a véleményemre. Mostanra viszont már annyira megszaporodtak a saját munkáim, hogy nem igazán volt időm bedolgozni neki, ezért átadtam a helyemet a feltörekvő fiatalságnak.

2009-ben a Magyar Rádió Karinthy – gyűrű elnevezésű díját kapta meg, számított erre a kitüntetésre?

Amikor a Rádiókabaré szerkesztőségéből elkezdett kiszivárogni az információ, és a jólértesültek célozgattak rá, hogy megkapom, azt mondtam, hiszem, ha látom. És amikor megkaptam, még hónapokkal utána is nehezen hittem el. Egy magyar humorista nem is nagyon vágyhat más díjra, pedig nem csak azok névsora illusztris, akik megkapták, hanem azoké is, akik sajnos nem.

A HVG című újság címlapkészítő brigádjának a vezetője. Honnan jött ez a lehetőség?

Horváth Zoltán, aki 30 éven keresztül vezette a csapatot, egy fellépésemen látott meg, és olyan jól szórakozott, hogy elhívott, dolgozzunk együtt. Mivel már foglalkoztatta a gondolat, vajon ki fogja továbbvinni a hagyományokat, odavett segédnek, és amikor két év után nyugdíjba vonult, átadta a feladatot nekem. Főnöke szerencsére nem lettem senkinek, inkább csak a felelősségem nagyobb. Két nagyszerű grafikussal, D. Nagy Bélával és Szoboszlay Péterrel dolgozom együtt, akik szívesen adnak ötleteket is, belerajzolni viszont nem hagynak a munkájukba, úgyhogy kicsit egyenlőtlenek az erőviszonyok.

Hogyan készül el a címlap? Mennyi ideje van arra, hogy kitalálja a következő szám borítóját?

Közismerten halogató ember lévén nekem pont attól érdekes ez a feladat, hogy itt egyetlen nap alatt kell elkészülni a címlappal, ugyanis mi is a lapzártához igazodunk. Reggel a szerkesztőség eldönti, melyik cikk kerüljön a borítóra, estére pedig már a kész grafika megy a nyomdába. Nem húzhatom a végtelenségig az ötletelést, mivel a címlapot szó szerint le is kell gyártani, így ha mondjuk azt találom ki, hogy egy rózsaszínű szkafanderre van szükségem, azt is be kell valahonnan szerezni, vagy el kell készíteni, le kell fotózni, stb.

Érdekes kihívás ez nekem, mivel itt kiélhetem a képi humor iránti vágyaimat, amire a színpadon nincs sok lehetőségem, pedig alapvetően mindig is karikatúrista szerettem volna lenni, csak ezt kevesen tudják rólam.

Mennyire volt nehéz feldolgozni az ismertséget. Milyen előnyök és hátrányok adódtak ebből?

Mivel nem egyik pillanatról a másikra csöppentem bele az ismertségbe, volt időm beleszokni a gondolatba. Eleinte furcsálltam, amikor felismertek az utcán, most már természetesnek veszem, hogy a szembejövők is néznek tévét, és valószínűleg engem is láttak már a világító dobozban. Ennek talán annyi a hátránya, hogy fel kellett adnom az éttermi kekec attitűdömet, ne mondja senki, hogy itt ez a tévés bunkó, mit kötekszik a pincérekkel. Pedig én akkor is reklamálós voltam, amikor még a kutya sem ismert, most viszont már ezt nem tehetem. Ezen kívül azonban csak a jó oldalát érzékelem az ismertségnek, az emberek szeretnek nevetni, így hozzám is szép élmények kötik őket. Megállítanak az utcán, – itt jegyezném meg, hogy másokkal ellentétben én ezt soha sem kértem a televízióban – de szívesen leállok beszélgetni, jólesik a visszajelzés.

Előre megírt szöveget ad elő?

Nyilvánvalóan sokkal több munka van egy műsorban, mint amennyi látszik, és addig jó, amíg ez így van. Leírva viszont nagyon kevés van belőle, azt hiszem, ha szóról-szóra felépíteném, akkor a közönség is úgy érezné magát, mintha valami szavalóversenyen lenne. Inkább élőszóban csiszolgatom, forgatgatom a poénjaimat. Ha eszembe jut egy történet, elkezdem mesélni, és ha minden adott, születik valami a színpadon, ami estéről-estére növekszik. Volt olyan poén, ami egy mondatnak indult, aztán lett belőle egy 4-5 perces szám. Kicsit olyan ez, mint a jazz-zenészeknek az alap dallamuk, amire ráimprovizálnak.

Előfordult már, hogy leblokkolt egy fellépésen? Ilyenkor mi a teendő?

Poént kell csinálni belőle. A közönség soha sem érezheti azt, hogy a bohóc nem ura a helyzetnek, hiszen akkor bárki jogosan kérdezhetné: Ugyan miért nem én állok a színpadon? Ha az ember megakad, vagy elfelejti, mit akart mondani, kb. 4 másodperce van, hogy mondjon valami vicceset. Ha ez sikerül, minden rendben van, azután már csak annyi dolga van a humoristának, hogy az öltözőben a fejét üsse a falba, vagy másképp sanyargassa magát, és örökre megfogadja, hogy többet ilyen nem fordulhat elő.

Mit szokott csinálni szabadidejében?

Vagy a következő fellépésemen izgulok, vagy az előzőn aggodalmaskodom, hogy elég jó voltam-e? Tulajdonképpen az a kis köztes idő a színpadon az, amikor meg tudok ezektől szabadulni. Viccen kívül: nincsenek hobbijaim, a szabadidőmben igyekszem minél többet lenni a családommal és a barátaimmal. A feleségem most biztos azt mondaná, hogy sokkal több időt töltök a barátaimmal, mint kellene, ráadásul hamarosan megszületik a harmadik gyerekem, ezért mostanában úgy érzem, még a szabadidőmben sincs szabad időm.

Járt már Nagykőrösön?

Szentesről Budapestre sok éven át vonattal közlekedtem, így ha összeadjuk, biztosan több napot is töltöttem már Nagykőrösön, leszállnom viszont azt hiszem, idáig csak egyszer sikerült. Az mindenesetre szimpatikus, hogy akárcsak nekünk, Önöknek is van tévétornyuk, és remélem, most lesz alkalmam többet látni a városból.

Mit üzen a nagykőrösi közönségnek?

Ha már eddig így alakult, most már bírják ki nélkülem valahogy ezt a néhány napot.

Mikor lesz gyakorlatilag is építész?

Nagyon remélem, hogy már sohasem, és hátralévő életemben az épületekkel csak lakóként, illetve járókelőként találkozom majd. Annyi közöm van az építész szakmához, hogy az egyetemistaként megtanult módon a számítógépemen 3 dimenzióban megépítettem a lakásunkat, és ha a feleségem át akarja rendezni a lakást, én cipekedés helyett két klikkeléssel meg tudom nézni, beférnek-e a bútorok az új helyükre.

Mit tudhatunk a jövőbeli terveiről?

Általában azt szoktam mondani, nem kell hosszan előre tervezni a karriert, hanem mindig az adott este kell jónak lenni a színpadon, a többi már megoldódik magától. De azért még két apróság mindenképpen hátravan a kitűzött célok közül, a világhír és az örökkévalóság, úgyhogy van még miért dolgoznom.